A római katolikus egyház november elsején ünnepli a Mindenszenteket, november másodikán pedig a Halottak napját. Mindenszentekkor mindazokra emlékeznek, akik a „szentek közösségének” lettek tagjai: akiket ugyan nem avattak szentté, de megszentelt életet éltek, és bizonyosan a mennybe jutottak. Másnap, november másodikán tartották a Halottak napját, amikor a tisztítótűzben szenvedő szeretteikért imádkoztak a családtagok a falu közösségével együtt.

A halottak napja a régi időkben is Mindenszentek estéjén kezdődött. A temető, a „cinterem” hosszú évszázadokon keresztül a templom közvetlen környeztében volt, így a halottas házból egyenesen a templomba vagy a templom előcsarnokába vitték felravatalozni a halottat. A „halottas ház” nem volt azonos a mai halottasházzal, hiszen a 20. század közepéig otthonról vitték ki a temetőbe a halottakat.

A könyörgés, hogy a lélek megváltást nyerjen a tisztítótűztől, már ekkor elkezdődött: ennek érdekében osztottak alamizsnát, elsősorban élelmet, gyertyát, de néha pénzt is adtak a szegényeknek, koldusoknak. A középkori feljegyzések szerint szokás volt a halotti tort a „templom tornácán” megtartani, ahova a „falu bolondját” vagy más fogyatékosokat (vakokat, bénákat) is illett meghívni, illetve a családi tor előtt vendégül látni.

Sok esetben – főleg a módosabb gazdák, nemes urak – végrendeletükben írásba is foglalták a temetéskor vagy a toron szétosztandó alamizsnát, ami nemegyszer igen bőséges volt. A családtagok lelkiismeretesen betartották ezt a kívánságot is, mivel a néphit szerint, ha nem teljesítik a halott kívánságait, akkor visszajár kísérteni, és megkeseríti azok életét, akik megzavarták nyugalmát.

A temetés idején végzett jócselekedetek, az elesettek támogatása egyértelműen a tisztítótűztől való félelemből eredt. Ezzel az indítékkal találkozunk magyarlakta területeken a mindenszentek estéjén tartott „lelkek éjszakájának” liturgiájában is, amikor a templomban felállított koporsó körül osztottak alamizsnát a rászorulóknak. A halottak vigíliáján több órán keresztül zúgtak a harangok, mert a néphit szerint ekkor megpihennek, nem szenvednek a tisztítótűzben a lelkek.

Bálint Sándor jeles néprajzkutatónk szerint az alföldi katolikus családok nemegyszer egy teljes héten át készültek a halottak napi alamizsnálkodásra, hiszen úgy vélték, minden egyes jócselekedet segít a tisztítótűzben szenvedőkön. Általában ünnepi, fehér kalácsokat sütöttek erre a napra, amit jellegzetes formában fontak meg, és a temetőbe menet ezt osztogatták szét a szegények között, azzal a kéréssel, hogy a szegények is imádkozzanak rokonaikért. A halottak napján gyakran mondott imádság a halottak olvasója, amely öt tizedből áll, Jézus öt sebének emlékezetére, és a szenvedő egyház képe mutatkozik meg benne.

Göcsej vidékén valóságos ünnepet ültek halottak napján, borral és vidámsággal emlékezve a család elhalt tagjaira. A vidám lakomával a hazajáró halottakat kívánták megengesztelni. Göcsejben a harang is hosszabban szólt, mint az alföldi vidékeken, mivel ezen a napon nem a harangozó, hanem a családtagok húzták a harangot, s annyi igeversnyi ideig, ahány hozzátartozójukért könyörögtek. Így a harangláb előtt nemegyszer hosszú sor kígyózott, hiszen volt, aki akár fél órán keresztül is húzta a harangot, hogy megkönnyítse elhunyt szerettei szenvedéseit.

A romák néphite szerint a rontó erők megjelenése elég gyakori, így kényesen ügyelnek arra, hogy ne sértsék meg a halottakat. A temetési torok szinte lakodalomszerűen bőségesek ma is. Halottak napján sokszor még ma is tort ülnek a temetőben, a sír mellett, és gyakori a „halottak etetése is” is. Az ételből és az italból a halottat is részesítik: pálinkával locsolják meg a sírhantot, és vetnek egy-egy falat ételt a virágok és a koszorúk közé.

Mindezekből a szokásokból mára már kevés maradt. Az azonban, hogy halottak napjára meg kell tisztítani, virágokkal és koszorúkkal fel kell díszíteni a sírokat, szinte minden családban fontos, csakúgy, mint a gyertyagyújtás. Gyakran azonban ebben sem látunk mást, mint egy szép kegyeleti szokást. Pedig a halottak napi „világítás” szintén a lélek megtisztulására utal, s azt a reményt fejezi ki, hogy a sírban nyugvó immár lélekben feltámadva az örök fényesség honába ért, ahol nincs betegség és fájdalom, és nincs szükség kenyérre, borra vagy gyertyalángra.

(Miklya Luzsányi Mónika, mindennapi)