– Azt mondja, elriasztják a nőket a mammográfiás vizsgálatoktól. Mit tehetnénk, hogy ez ne így legyen?– Nem a nőkkel van a probléma, a nőket éppúgy tanítani, képezni kell, mint az orvosokat. Ki a csoda akar azért elmenni egy vizsgálatra, hogy emlőrákot találjanak nála?! Ezt a negatív üzenetet pozitívvá kell fordítani, hogy a nők megértsék, a mammográfián való részvétellel 99 százalék az esélyük, hogy orvosi papírt kapnak arról: nincs emlőrákjuk. Másrészt nem szabadna teret és fórumot adni azoknak a minden tudományos alapot nélkülöző állításoknak, amelyek elbizonytalanítják a nőket a mammográfia hasznosságáról. 

Harmadrészt pedig: nem kellene mindent ráknak hívnunk, mert az az emberek fejében a mai napig egyenlő a halállal. Ma ugyanúgy ráknak hívunk egy teljes emlőre kiterjedő, áttétet adó diffúz karcinomát, mint egy mammográfiával felfedezett 5 milliméteres egygócú elváltozást, holott utóbbi nem is szisztémás, hanem sebészi betegség, amelyet ha időben megműtenek, a kontrollvizsgálatokat leszámítva el lehet felejteni a bajt. Egy idejében kimetszett unifokális emlődaganat után a várható élettartam ugyanannyi, mint azoknak a nőknek, akiknek nem volt emlőrákjuk.

– A legújabb kutatások szerint milyen gyakori szűrővizsgálat a leghatékonyabb?
– Talán egyik szerv sem tud a szervezetben annyiféle rosszindulatú daganatot produkálni, mint az emlő, s mivel heterogén a betegség, nehéz megtalálni az optimális intervallumot. Svédországban nem egy, hanem két időszakot határoztunk meg: mivel fiatalabb korban rendszerint gyorsabban nő a daganat, a 40-54 éves nőket 12-18 havonta, míg az 55 évnél idősebbeket 18-24 havonta szűrjük.

– Ha már megvan a diagnózis, még műtét előtt MR-t csináltatna mindenkinél. Miért?
– Hogy teljesebb képet kapjunk a betegségről. A mammográfia alapján lehetséges, hogy kisebbnek gondoljuk a daganat kiterjedését a valóságosnál, s ekkor következik az első után a második, netán egy harmadik reoperáció. Az emlőrákos nők 7 százalékánál pedig tumort találunk az ellenoldali emlőben is, időben elvégzett átfogó képalkotó vizsgálat nélkül tehát beleeshetünk abba a hibába, hogy az egyik oldalon kezeljük a karcinomát, a másik oldalon pedig hagyjuk megnőni. Az MR még egy nagyon új vizsgálati módszer: minden emlőrák altípusból nők ezreit kell megvizsgálnunk ahhoz, hogy újabb összefüggéseket fedezhessünk fel az egyes daganattípusok természetéről, később ennek fényében már célzottabbá tehetjük majd az MR-diagnosztika bevetését. Az én intézetemben minden nőt elküldünk MR-re, a páciensek 85 százalékának lesz betegségstádiumától függetlenül MR-lelete, a többieknél kontraindikált a vizsgálat. De ez Svédországban sem általános. Sokszor hivatkoznak arra, hogy a vizsgálatok túl drágák: pedig a felesleges műtétek, sugárkezelések, kemoterápiák sokszorta többe kerülnek úgy anyagilag, mint emberileg. A szakorvosoknak sokkal kényelmesebb túlkezelni egy betegséget, ráadásul a betegek is ezt követelik. A diagnosztikai befektetések tehát a terápiás oldalon megtérülnek.

– Idehaza a kapacitáshiány miatt a jelenleg kiírt MR-vizsgálatokra is várni kell, többször ennyi beteget biztosan nem bírna el a mai rendszer.
– A finanszírozás nem orvosszakmai kérdés, hanem egészségpolitikai. Én azt képviselem, amit a betegek szempontjából szakmailag követendőnek tartok. De a költséghatékonysági próbákat is kiállnánk.

– Előadásaiban rendszeresen kritizálja a patológusokat, előszeretettel hívja őket dinoszauruszoknak.
– A patológusok hozzászoktak, hogy övék az utolsó szó, ezért nehezen változtatnak, kifogásokat keresnek: miközben forradalom történik az emlődiagnosztikában, a leletek patológiai feldolgozása a legtöbb intézetben nem tart lépést a korral. A kis metszeteket el kell végleg felejteni, azok a leletek sok esetben nem elég reprezentatívak, nem mindig lehet helyesen megítélni általuk, hogy az emlő melyik részéből indult ki a daganat, ezért kizárólag nagy metszeteket szabadna használni. Másrészt elavulnak tartom az emlőrák klasszifikációját is: skizofrén helyzet, hogy miközben az emlőtumorokhoz sok tekintetben igen hasonlatos prosztatadaganatoknál egyértelműek a terminológiák, az emlődaganatok szövettani értékelésében bábeli zűrzavar uralkodik. Én nem bántani akarom a kollégákat, hanem provokálni, s ezáltal az új generációban a kutatás és a változtatás igényét feltüzelni. Nem vágyam, hogy a miénk legyen az utolsó szó, viszont a betegeinkért akkor tesszük a legtöbbet, ha ütköztetjük a véleményünket, ha felvállaljuk a szakmai konfliktusokat, nem fedjük el a diagnosztikai meglátásokban és terápiás javaslatokban előforduló nézetkülönbségeket, hiszen ezek nem meddő viták, hanem a pácienseket és a tudomány fejlődését szolgáló stimulációk.

– Milyennek ítéli a magyarországi emlőszűrési rendszert és a hazai radiológia helyzetét?
– Túl keveset vagyok itt ahhoz, hogy érdemben nyilatkozhassak a magyar helyzetről. A kollégák, akiket ismerek, rengeteget dolgoznak és nagyon jó munkát végeznek. Az én kérdésem viszont az: hol van az új generáció? A betegség komplexitása miatt egy röntgenes kollégát emlőspecialistának kiképezni 8-10 éves befektetés. A régi kollégák még hajlandók rosszabb körülmények között is dolgozni, a fiatalok már nem, inkább továbbállnak. Ha Magyarország eredményesen és költséghatékonyan fel akar lépni az emlőrák ellen, a radiológiában olyan munkafeltételeket teremtenének a fiataloknak, ami idecsalná őket erre a rendkívül felelősségteljes pályára.