Az ESNR díjai jellemzően publikációs díjak, melyekre nemrégiben megjelent, vagy egyelőre kézirat állapotban lévő publikációval pályázhatnak 40 év alatti kollégák.
A pályázat feltétele még egy önéletrajz és egy, a kutatás érdekességét, hasznosságát bemutató kísérőlevél benyújtása is.
Én a NeuroImage-ben nemrég megjelent Investigating the need of triggering the acquisition for infant diffusion MRI: A quantitative study including bootstrap statistics című anyagommal pályáztam, amelyet arról írtunk, hogy a csecsemőkori diffúziós vizsgálatokban mennyire lehet javítani a képminőséget, ha a szívritmushoz igazítjuk a képrögzítést. A kísérőlevélben természetesen hangsúlyoztam, hogy ez része egy több projektet és már megjelent publikációkat felölelő diffúziós kutatási vonalnak.
Hogyan kezdtetek el a csecsemőkori diffúziós vizsgálatokkal foglalkozni?
Ez főnököm, Rudas Gábor tanár úr „hibája”. Az ő legfontosabb kutatási témája ugyanis a perinatalis hypoxiás állapotok MR biomarkereinek vizsgálata. Ebben a projektben én a diffúziós adatok elemzésével foglalkozom. Viszonylag korán felmerült bennünk, hogy az ingadozó képminőséggel lehetne-e valamit kezdeni. A szívciklus adott pontjához időzített képrögzítés, vagyis triggerelés, illetve kapuzás technikája szív MR-ben alapvetően fontos és használt technika, és voltak felnőtt adatok arról, hogy koponya MR-ben a liquorterek környékén is hasznos lehet. Feltételeztük, hogy a liquorpulzáció hatása a csecsemőknél sokkal kiterjedtebb lehet, ezért a Semmelweis Egyetem MR Kutató Központjában végeztünk gyerekeken és felnőtteken számtalan mérést. A résztvevőkről készítettünk egy-egy diffúziós sorozatot triggerelés nélkül és triggereléssel, majd bootstrap statisztikával összevetettük az eredményeket, és kiderült, hogy hatalmas az eltérés az adatok varianciájában. Vagyis, triggerelés nélkül jelentős az eltérés az egymás után rögzített képek intenzitásában, és több a műtermék is.
A szeptember végi átadásról mi is beszámolunk majd. De úgy látszik, eléggé sikeres ez az év, hiszen a nyáron elnyerted a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai János Kutatási Ösztöndíját is. Miről szól ez az ösztöndíj?
A Bolyai János Kutatási Ösztöndíj az MTA ösztöndíjrendszerének egyik fontos eleme, a PhD és nagydoktori szint közötti kutatókat célozza. Ez egyfajta fizetéskiegészítés, amit arra szánnak, hogy aki itthon szeretne kutatni, lehetőleg ne szoruljon rá, hogy mellékállást kelljen vállalnia. Vagyis az ösztöndíjas ténylegesen a tudománnyal foglalkozhasson, és a jelenlegi magyar viszonyok mellett ne legyenek filléres gondjai. Az ösztöndíj mértéke havonta bruttó 124.500 Ft, tehát azt hiszem nagyjából megközelíti a Markusovszky-ösztöndíj összegét, és három évre lehet elnyerni hazai kutatóhelyen folyó kutatásokhoz.
Ez akkor azt jelenti, hogy három évig Magyarországon fogsz még kutatni?
Igen, ha minden a tervek szerint alakul. Egyébként az ilyen stratégiai kérdésekben alapvetően családi döntéseket szoktunk hozni, ez a pályázat is ilyen volt. Feleségem, Popper Mónika, beszélt rá, hogy próbáljam meg újra. Ez volt ugyanis a harmadik próbálkozásom. Az előző két alkalommal néhány ponttal csúsztam le az ösztöndíjról és ez kicsit elvette a kedvem. Az elmúlt évben viszont sok előrelépés történt, megjelent például a 6,2 impakt faktort érő, a Lucien Appel Prize kapcsán már említett NeuroImage-cikk, és gondolom emiatt is kaptam jobb pontokat.
Milyen kutatási tevékenységhez kapcsolódik a Bolyai-ösztöndíj?
Kutatási érdeklődésem leginkább arra irányul, hogy az MR-diagnosztikai adatokban olyan biomarkereket találjunk, amelyek az idegrendszert érintő betegségekben segíthetik a diagnózist, és támogathatják a prognózist. Budapesten például – az OITI-vel, a Szent János Kórházzal, a Honvédkórházzal és másokkal együttműködve – én kezdtem el a műtéti kivizsgálás részeként az MRKK-ban fMRI-vizsgálatokat végezni. Az elmúlt években több mint 300 fős epilepsziás és agytumoros beteganyag gyűlt össze, az adatok gyűjtése és feldolgozása folyamatosan zajlik, hamarosan remélem lesznek klinikailag is hasznos eredményeink arról, hogy mi is történik hosszú távon az epilepsziás betegek agyában. Remélhetőleg sikerül leírnunk a központi idegrendszeri hálózatok funkcionális és strukturális átépülését.
Hogyan dolgoztok a projekteken?
Általában kis csoportban, ennek ugye finanszírozási okai is vannak. De ha tudjuk, mi a cél, ha van egy konkrét kérdés, akkor szerencsés esetben a feladatot viszonylag kevés emberrel is színvonalasan el lehet végezni. Ilyen a csecsemőkori diffúziós vizsgálatokról szóló kutatás, melybe tehetséges diákokat is bevontunk, Szabó Ádám orvost, PhD-hallgatót az MRKK-ból, Dávid Szabolcs MR fizikust, PhD-hallgatót, és Kolossváry Márton orvostanhallgatót, akivel az OTDK első díját is elnyertük a projekt prognosztikai részével. Természetesen a klinikai kutatási tevékenység során sokkal nagyobb a „teljes” csapat, szükség van a társszakmákra, a neurológusokra, idegsebészekre, gyűjteni kell az adatokat, össze kell szedni a klinikai paramétereket, maga a képi eredmény általában nem elég a jó minőségű publikációhoz. Az fMRI epilepszia kutatások alapja a havi epilepsziasebészeti megbeszélés az OITI-ben, amire először Barsi Péter tanár úr vitt el, és az akkor már évek óta rendszeresen találkozó neurológus-idegsebész-neuropszichológus-neuroradiológus csapat befogadott és onnantól kezdve én is részese lehettem ennek a számos kórházat, számos szakmát összefogó, tulajdonképpen Budapestet átölelő kooperációnak.
Eddig hány fMRI-vizsgálatot végeztél pályád során?
Ha minden beleveszek, amihez közöm volt, alapkutatástól a klinikai mérésekig, akkor ezres nagyságrendű vizsgálatban vettem részt, nagy részében magam kezeltem a gépet, vezettem a mérést. Számtalan szerencsés váltás és sok szerencsés véletlen miatt kerültem abba a helyzetbe, hogy az fMRI szakértője lehetek. Ha ezek nem jönnek az életemben, lehet, hogy belgyógyász, lehet, hogy pályaelhagyó, informatikus vagyok.
Hogyan lettél fMRI-specialista?
Mindig is legalább olyan erős informatikai, mint orvosi érdeklődéssel bírtam. Amikor a SOTÉ-n negyedéves lettem, úgy éreztem, hogy elkezd zsibbadni az agyam: sokat kell tanulni, és relatíve keveset gondolkodni. Ezért kerestem egy elgondolkodtató helyet és elkezdtem a Budapesti Műszaki Egyetemen az orvosbiológiai mérnökképzést, a két egyetemet párhuzamosan végezve (vicces egyébként, hogy az egyetemi tanévek fura beosztása miatt két hónappal hamarabb lettem mérnök, mint orvos). A Műegyetemi képzéssel nagyjából egyidőben kezdtem TDK munkát Eke András tanár úrnál, az SE Klinikai Kísérleti Kutató- és Humán Élettani Intézetében, aki az élettan fraktális alapú megközelítésével foglalkozott. Ez nagyon izgalmas időszak volt érdekes kutatási témával, de mivel az idegtudomány is nagyon érdekelt, PhD tanulmányaimat már az MTA Pszichológiai Kutatóintézetében Karmos György tanár úr (kollégainak és tanítványainak Gyurka) állatkísérletes elektrofiziológiai laborjában kezdtem. Ő az én mentorom, akinek nagyon sokat köszönhetek, és akivel mind a mai napig több-kevesebb rendszerességgel el szoktunk beszélgetni tudományról, életről, stb. Egy évet kutattam ott, amikor feleségem, aki szemész és a szaruhártya és a szem elülső szegmense a kutatási területe, talált magának egy remek portugál kutatóintézetet. Szerencsére a Maastrichtból frissen hazatért Miguel Castelo-Branco is akkor kezdte építeni humán látáskutató laborját, aminek indításában részt tudtam venni, így kerültem én is Portugáliába. Ahol eleinte rengeteg pszichofizikai (gombnyomogatós), majd később fMRI kísérletet végeztünk, nagyon szoros kapcsolatban a BrainVoyager szoftvert fejlesztő maastrichti csapattal. Így ismerkedtem meg az fMRI-vel 2002 és 2005 között, az egyik legjobb csapattól: Rainer Goebeltől, Elia Formisanótól és a többiektől tanulva.
Hogyan találtad meg jelenlegi munkahelyed?
Az SE MR Kutató Központ éppen akkor indult Rudas Gábor tanár úr vezetésével, amikor egy kis frankfurti és maastrichti kitérő után hazatértünk Budapestre. Mentorom ajánlotta, hogy nézzem meg, próbáljak ott állást találni. Először természetesen látáskutatási projekten kezdtem dolgozni, aztán jöttek a különböző kérdések klinikus kollégáktól, és egy-két érdekes epilepsziás vagy tumoros beteg, akik a kutatócsapatból csak engem érdekeltek. Így kezdtem el visszatérni a klinikumhoz és váltam/válok klinikai kutatóvá. Persze, nagyon nagy szerencsém is volt és van, hiszen olyan remek tanáraim és kollégáim vannak, mint Rudas Gábor, Barsi Péter, Várallyay György, és Zsigmond Ildikó. Ez egy igazán remek csapat, nagyon sokat tanultam és tanulok tőlük és miattuk jutottam el odáig, hogy belevágjak a radiológus szakvizsgába is.
Az fMRI szakértője röntgenezik és ultrahangozik is?
Természetesen, és nagyon érdekes ez a tanulási folyamat. A SOTÉ-n 2001-ben végeztem, azóta csak az aggyal foglalkoztam, sok egyéb képletet újra kellett és kell tanulni. Úgy érzem, szerencsés vagyok az SE Radiológia Klinikával is, ahol mindenki nagyon kedvesen és barátságosan fogadott, sokat tanítottak és tanítanak. Tényleg csak a teljesség igénye nélkül tudok pár nevet kiemelni: Karlinger tanárnőt, Bérczi professzort (akinek a révén egy éppen bírálat alatt álló, ugyan nem „agyas”, de diffúziós mérést tartalmazó cikkben társszerző lehetek), valamint Győri Gabit, Kalina Ildikót, Kiss Katit, Kollár Attilát, Márton Erikát, Tóth Annát és a többi kollégát, a fiatalabb generációt is, akiket a hely hiánya miatt sajnos nem tudok mind felsorolni. Ha minden jól megy, másfél-két év múlva szakvizsgázhatok. Az ultrahang egyébként különösen tetszik, művészetnek, szinte már varázslatnak tartom, melynek része az is, hogy mennyire jó a diagnoszta keze és szeme. Ráadásul a radiológiában (és egyáltalán) kevés az olyan módszer ahol mozgásában látjuk az élő szervezetet, de itt egy ablakon keresztül effektíve belenézhetünk az élő emberbe. Ez csodálatos élmény. De azért nekem mégiscsak az agy a legizgalmasabb.
Mennyire tetszik a röntgen és a CT-diagnosztika?
Ha valaki MR-hez van szokva, az el van kényeztetve, hiszen bármilyen síkban meg tudja nézni a beteget. A röntgen ennél jóval kötöttebb, de ilyen szempontból a modern CT-k feldolgozott képei és MR között nincs nagy különbség. Viszont a sokkal rugalmasabb képalkotásnak, a különféle súlyozásoknak és a modern MR szekvenciáknak köszönhetően a CT egyre inkább veszít jelentőségéből a neuroradiológiában. Bár azt hiszem, az ionizáló vizsgálatok háttérbe szorulása általános trend egy-két speciális esettől eltekintve. Persze, nekem meg kell tennem mindent ahhoz, hogy meglegyen a szakvizsgám, de mint már sejthető, én inkább a körülöttem dolgozó, általam is nagyra becsült neuroradiológusok nyomdokaiba szeretnék lépni, és nem politraumás CT-ket leletezni. Azokat inkább meghagyom a téma szakértőinek.
Mi leszel, ha egyszer majd nagy leszel?
Olyan pozícióban szeretnék dolgozni, amiben heti három napban diagnosztikával és két napban kutatással foglalkozhatok. Alapvető cél, hogy ne érezzem, zsibbad az agyam. Persze a diagnosztikában is vannak nagyon érdekes és elgondolkodtató esetek, de a jelentős része rutinmunka. Ezt a kollégákon és magamon is látom. fMRI-ből is van olyan vizsgálat, ami teljesen rutinszerű, csak pár órát vesz igénybe, és van olyan, amin sokat kell gondolkodni. Külső szemlélőnek a neuroradiológia rutinvizsgálat arról szól, hogy például Barsi tanár úr ránéz a képekre, lediktálja a leletet és negyed óra alatt el is készül. De én gyakran látom őt sokkal izgalmasabb esetek mellett, a képeket akár másfél órán keresztül is nézegetni, és keresni az icipici elváltozást, amiről érzi, hogy ott kell lennie – és aztán amikor megtalálja, akkor az igazi nagy sikerélmény. Ez a klinikum igazi szépsége. A kutatásban pedig az az igazán jó, hogy az utamba kerülnek bizonyos problémák, és ha megvan hozzá a megfelelő felkészültségem és lehetőségeim, akkor meg is tudom őket oldani. Ez gyakran egészen más gondolkodásmódot igényel, mint a diagnosztikai megközelítés. Ha szerencsés az ember és a kettőt ötvözi, – márpedig remélem, szerencsés vagyok – egészen jó életminőséget tud magának biztosítani.
Mit jelent számodra a jó életminőség?
Számomra az jelenti a megfelelő életminőséget, ha vannak olyan szakmai kihívások, amiken érdemes gondolkodni, és megvan a lehetőségem, hogy választ tudjak rájuk adni. Emellett legalább olyan fontos, hogy jusson az embernek elég ideje a családjára is. A szakmai elismerésen túlmenően, ezekben is segít a Bolyai-ösztöndíj és a Lucien Appel Prize.
(radiologia.hu)
